A Tarkő felé tartó vicinálisra Pacsirtával, Kosztolányival és Mohai V. Lajossal mi, olvasók is, valamennyien felkapaszkodunk. Ez a vicinális egyszerre visz a tarkövi pusztába és a tarkői magaslatra. Kosztolányi – ezt jól mutatja, hogy a kötet több évtized, közel fél évszázad írásaiból lett csokorba kötve – már a fiatal Mohai V.-t kézen ragadta, s aki
–visszaszorítva a kinyújtott kezet – a mai napig nem engedte el azt. Úgy ragaszkodik hozzá, mint öreg, bölcs útitárshoz, aki jól ismeri már azt az utat, amelyen a tarkövi vicinálisok járnak: tudja, hol áll meg a vonat, mit érdemes nézni a tájon, kiket ajánlatos szemügyre venni az utasok közül. Kosztolányi egyetlen percre sem kalauz, hanem igaz útitárs. Ez emeli ki őt a huszadik század sok kiváló magyar írója és költője közül, hogy az utazás szerelmeseként bátran maga mellé enged bárkit, aki társául akar szegődni. A vicinális latin szó. Jelentése: „szomszédos”. Az a vicinális azonban, amely Tarkőre visz, egyszerre döcög át az egész világon, ugyanakkor visz egyre mélyebbre önmagunkba. Külön kis világokat választ el egymástól és köt össze, s így eljut ahhoz is, aki szomszéd, akit más, nagyobb távlatokat nyitó szóval talán felebarátnak lehetne nevezni. Nemcsak útitársunk, felebarátunk is Kosztolányi, és biztos vagyok benne, hogy ez az a különösség, amely a fiatal egyetemista Mohait annyira elbűvölte, hogy Kosztolányi életművének, regényeinek, verseinek értelmezéséhez újra és újra visszakanyarodott.

Utazás ez a kötet abba a rég eltűnt, Kosztolányi írásai révén mégis velünk élő monarchiabeli világba, amelynek széthullását nemcsak előre látta Kosztolányi, hanem amelynek Trianonban szentesített fölszámolása a költőt személyesen, éppen ezért sok kortárs írótársánál mélyebben érintette. Ebbe a nosztalgiával övezett világba vezet ennek a kötetnek számos tanulmánya, amelynek középpontjában nem is az úti cél, hanem a vonatút kiinduló állomása, a regényekben oly élénk színekkel festett Sárszeg áll. Kétségtelen ugyanis – ezt az esszék szubjektív hangneme nem is kívánja elkendőzni –, hogy Sárszeg nem pusztán a századfordulós Magyarország vidéki jövőtlenségének szimbóluma, hanem egy olyan világnak a művészet, az irodalom eszközeivel való újjáteremtése is, amelybe Mohai V. Lajos maga is nosztalgikus szeretettel utazik vissza, miközben látását, ha elfelhőzi is az elveszítettség érzése, sohasem homályosítja el az idealizálásba fulladó nosztalgia.

Figyelme azonban nem korlátozódott – és most sem korlátozódik – csupán Kosztolányira. Azokra is tekint, akik fontosak voltak Kosztolányi számára (mint Csáth Géza), vagy akik számára kortársként vagy kései értelmezőként fontos Kosztolányi. A központ azonban még ő, aki a tarkövi vicinálison utaztatja Pacsirtát, így nem meglepő, hogy a kötet végén fontos, a szerzőnek különösen kedves és az értelmezés szempontjából megkerülhetetlen Kosztolányi-szövegek is helyet kaptak.
Kedves Olvasó, ezen az utazáson végig két régi, összeszokott útitárs mellett foglalhatsz helyet. Már elhangzott az indulást jelző vonatfütty.

Takács László