– Én a királynak faragok. Ez még vagy két évig eltart, mire elvégzem. Nagy munka. A te faragásaid nagyon szépek. Senki nem tudná megmondani, melyikünké a különb.
– Hallottam, hívattak az új oltár miatt. Ha veled mehetnék!
– Velem jössz. Beajánlalak. Megismered az ottani urakat és a papokat, aztán ha el akarják időben kezdetni a munkákat, hát el kell, hogy fogadjanak téged.
– Hallgatnak rád?
– Meglátjuk, mire megyünk. Mindent nem faraghatok magam, s bízom benne, elfogadják, ha téged ajánllak – hallgatott néhány percig, s ismét a végtelen erdőre gondolt. – Most ez az arc foglalkoztat. Nem találok megfelelő emléket.
– Azt mondtad, láttál egy lányt, aki nyereg nélkül lovagolt, hatalmas kibontott hajával.
– Gyakran gondolok rá, talán az is lehetne… – mondta a férfi és látta maga előtt a lányt, aki fiúkhoz hasonlóan, nyereg nélkül uralta a lovát, s tartásában, teste ívében egyszerre volt keménység, vad kihívás, amint elbírt a lóval, és akaratlan lányos vonzás, mert arcát, tekintetét feltűnően formásra alkotta a teremtő. Lány, nyereg nélkül, vad vágtában, kibontott hajjal. S akiről nem tudhatta, hogy a tátos lánya.

******

Réka felült a helyén, senki nem mozdult a csendes neszezésre. Felkelt. Kiment a házból. Telihold volt. A kutyák nem mozdultak, az egyik megbillentette a farkát, de csendben maradt. A lány a lovakhoz ment, lova a karámban volt a többi közt. Halkan hívta. A ló odajött hozzá. Réka megsimogatta a fejét, sörényét, az nyihogott a lánynak.
– Megyünk! – súgta neki Réka és felpattant a hátára, a sörényébe kapaszkodva.
Felhúzott szoknyával, nyereg nélkül ülte a lovat, az állat ehhez hozzá volt szokva, a lány ritkán használt nyerget, néha még kötőféket sem.
Egyenletes, lassú iramban mentek, a ló csendben lépdelt, alig ütött zajt a járása. A telihold világított, mindent tisztán lehetett látni, sápadt-­fehér fényében hosszú árnyékot vetettek a fák. Felkapaszkodtak a hegyre. Átmentek az erdőn, az út lefelé lejtett. Ahogy a sűrűből kiértek, hangok hallatszottak. Fény látszott. Réka lelassította a lovát, megálltak. A tűz mellett alakok mozgolódtak.
– Biztosan ezek a földöntúli boszorkányok! – gondolta a lány.
Sok mesét hallott róluk, most megláthatja őket. Leszállt a lóról, vezette az állatot, nesztelenül közeledett. Döbbenten állt meg.
Ezek nem boszorkányok, ugyanolyan halandó emberek, mint bárki más. Férfiak, nők, vegyesen, a tűz mellett táncoltak. Az ott a faluból való! Meg az is! Az az asszony kiabálta a legjobban őt tátos Rékának. Ezek hát, akikről az apja beszélt. Akik rosszabbak az ördögnél.

*****

Régi szokása szerint nadrágot vett a szoknyája alá. Jó meleg öltözet volt ez télen. Mióta hallotta, hogy a király anyja valami nadrágfélét hord a szoknyája alatt, úgy ül a lovon, mint a férfiak, azóta senki nem tudta levenni róla a nadrágot. Azzal sem mert senki vitatkozni, hogyha az öreg fejedelemnének lehet ily öltözete, mért ne lehetne az másnak is.
A havas tájon minden mozdulatlan volt, semmi nem zavarta a hó fehérségét. Itt-ott egy állat csapája látszott a fák közt. Más semmi. Az úton az emberek hangja hallatszott, beszélgettek, ahogy mentek a misére. Farkas büszkén viselte új, rókaprémből készült sapkáját. Jó meleg volt ez a sapka, olyan kucsma alakú. A fiú a feje tetejére nyomta, ahol lehetett, nem kellett erősen fogni a lovat, mindig igazgatta. Új sapka. Büszkélkedett vele.
Az úton szemből lovasok jöttek.
– Hát ezek mit keresnek erre? – mondta Alád. – Mért nem a templomba igyekeznek? Vagy messziről jönnek? Ebben az időben?
Ahogy közeledtek, megismerte köztük Botondot, akit nyáron látott Bátor házában.
– Otthon van-e Bátor? – kérdezte a kőfaragó a méhészt.
– Most mindenki a misére megy. Bátor elment, láttam, mikor elindultak.
– Menjünk utána! – mondta Botond.
Együtt mentek a lovasok a méhészékkel. A kőfaragó nézte Rékát. Alád lányának gondolta.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy lányod van – mondta Aládnak.
– Nem a lányom – felelt az. – Nekem gyerekeim vannak – mondta erősebben, hogy a másik értse meg, fiai vannak. Az a gyerek. A lyány, az lyány, az nem gyerek. Az lyány.

*****

Réka izgatott volt. Erre eddig nem gondolt. Mindig azt mondta, ha férjhez menésről volt szó, hogy majd ráér. Más lányoknak már ilyen korukra összegyűjtve a vászon. Ruhák. Elkészítve a nyereg. Neki semmi ilyen nincs. Hallotta eleget, mikor Arany emlegette, mi kell egy leánynak, ha férjhez adják. Akkor is kérné őt ez a férfi, ha tudná, hogy semmije nincs a testi ruháin kívül? „Kendőt, lányodnak” – hallotta a férfi hangját, magán érezte annak forró tekintetét. Igen, akkor is, válaszolt Botond helyett.
– Azt izeni Jolán asszonyon át Botond úr, hogy beszélni akar veled – mondta Aládnak Réka.
– De hosszan mondod. Mit akar?
– Elmondja ő maga. Ma menj át hozzá, azt mondta.
Alád gondolkodott, mit akarhat a kőfaragó. Tegnap már elköszöntek. Jolán asszonyon át izeni. Ez valami asszonydolog lesz. Csak nem a lányról? Felidézte a kőfaragót, aki tegnap inkább a lányt jött nézni, mint viaszt venni.