Péntek Imre írásain érezni lehet, hogy amit ír, és ahogyan a tárgyairól ír, az fontos a számára. Mindig tekintettel van a másik szerző tehetségére, lehetőségeire, hogy pályatársát megértse, hogy méltányolni tudja az ambícióit, azt, hogy az adott körülmények között képes volt-e nyomot hagyni akár egy kisebb közösségen, akár a magyar kultúrán. Péntek Imrét az odaadó elfogadás, a költői érzékenység, a másik művészetébe való beleélés jellemzi. Hat évtizedes munkássága során sok költőt, írót és képzőművészt bátorított, sokuknak adott ösztönzést; az ő rokonszenves mentalitása az, hogy nagyon odafigyel az alkotóra. Örül annak, ha fölfedez a saját számára valakit, ha valakinek a pályája új hajtásokkal gazdagodik.
E kis füzetben, amelyben fiatalabb zalai pályatársának, Mohai V. Lajosnak a könyveiről írott kritikáit, jegyzeteit gyűjti egybe, az írói szolidaritás eleven példáját nyújtja.

…

„Azt mondják, idősebb korban már nehezebb barátságot kötni. Ez velem mégis megesett. S talán egy-két dolgot sikerült bepótolnom, az illetővel szemben. Lévén mind ketten zalaiak vagyunk. Bár ő kanizsai, nekem meg a másik városhoz volt közöm. Zalaegerszeghez. Itt érettségiztem, tanítottam pár évet is. S barátaim is innen adódtak, az első körben. Persze, azért voltak kivételek. Szakolczay Lajos sohasem dicsekedett kanizsai voltával, de tudtam, hogy szereti városát. Nagy Gazsi egész regényt írt ifjúkori szerelméről. S nekem ott volt Pék Pál, magányosan, cigányosan. De mindig egyenesen. Minket az irodalom hozott össze, s örülök, hogy néhány gesztussal megtisztítottam emlékét néhány méltatlan dologtól. Nem gondoltam volna, hogy ebbe a térközbe még valaki belelép. S mégis megtörtént. Néhány publikációjára felfigyeltem, s kíváncsi is voltam, ki lehet ez az ember. (Aki nagy rejtőzködő.) Egy őszi nap meghozta a megoldást. Bence Lajos barátom vitt a fővárosba, egy Eötvös-kollégiumi találkozóra. Nos, ott ismerkedtünk meg személyesen.
És ekkor hökkentem meg: miért nem történt meg ez korábban… Miért csak most?”

Péntek Imre