Korábbi, Fábián Istvánnal közös kötetünk címe a Minden legkisebb hely volt, Arany János után szabadon, aki – Kosztolányit elbűvölő töredékében — azt írta: „emlék minden legkisebb hely”. Emlék és fölidézés e kötet írásainak témája, tárgya is, amihez hozzáadtam a magam számára egy klasszikussá vált nagy szerelmi költészetet, Vas Istvánét, a Mikor a rózsák nyílni kezdtek melankolikus lírájával.
A kötet rámeső részének mottója ebből a versből származik. Az én kertem is a szerelem kertje és a pismányi estéjé, ahol „a rózsák szára megered, ahogy a szerelem”.
És a szerelem követel helyet a többi írásban is, hol titokzatos (kanizsai) költőnők füzetéből idézve, hol meg a folyók asszonyait és az asszonyok folyóit megszólító Krúdy-hommage-ban Poszler György egyik esszéje nyomán. A Kagylóhéjak hosszú történetében pedig a szerelmi szál vággyá, sóvárgássá, az életet feldúló szenvedéllyé szövődik.
Igen: a nők zenéje ez a karcsú kötetrész, a palini lányoké is, és, mindenki előtt, a pismányi kertben Szendrő Borbáláé.
(Mohai V. Lajos)
Fábián István – Mohai V. Lajos
Kettős:pont.négy
Cantio de amore
Közelítések, megközelítések közös egek alatt … mégis elmenőben, mindig távolodóban. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki.
„…Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait … Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk. … Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig”. (Részletek Mohai V. Lajos Az emlékezés melankóliája c. kötetéhez lejegyzett gondolataimból)
Így lettünk Lajossal ismerős útitársakká. Barátok szavakban, szándékokban. A fények azonosak, a hangok azonosak, a kor, amelyben élünk, azonos. Ez a válogatáskötet a ráismerés, a közelítés öröméről szól. A fölöttünk feszülő azonos égről. Ahogy közelítünk a világhoz, dalokká oldott szavakhoz, nőkhöz, szerelemhez.
(Fábián István)
2024
Könyvpont
ISBN 978-615-5436-57-4
88 oldal
kartonált
irodalom, költészet
– Kettős:pont. Kiállítás –
Fábián István: Az írás, a rajz, a kéz – VONAL
BALASSAGYARMAT, SZERBTEMPLOM GALÉRIA (2024. Július 27. – Szeptember 26.)
„Fábián István kezének, a rajzoló kezének mozdulatai összetéveszthetetlenek más kezek munkáival. Ezek a rajzok elválaszthatatlanok egymástól, és nemcsak azért, mert a fekete és a fehér, és a fehér meg a fekete köti egymáshoz őket. Összeköti őket az egy kéz munkája. Igen, mert Fábián István kiállításnak a címe Az írás, a rajz, a kéz. Munkásságának alfája és ómegája, ars poetikája a Vonal.
Őt idézem:
„Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén
tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.”
Fábián István eredeti rajzoló, egyéni látásmóddal fölvértezett költő.
„Egy angyal kísérlete voltam”, írta megható módon, mintegy az ember és művész önarcképeként.
Hogy merre és hogyan építette a saját útját Fábián István, azt ez a kiállítás megmutatja.
Kövessük a rajzolót, a grafikust.”
Mohai V. Lajos (részlet)
* * *
A Könyvpont Kiadó Kettős:pont ikerkönyveinek költő-grafikus szerzője (Fábián István) kiállítását a költő-író-irodalmár szerző (Mohai V. Lajos) nyitotta meg.
A VONAL (kiállításmegnyitó teljes szöveg)
Tisztelt közönség,
megtiszteltetés, hogy itt állhatok Fábián István kiállításának a megnyitóján,
és szólhatok Önökhöz, a művészet és az alkotó barátaihoz.
Az első köszöntő szó az alkotót illeti, de most hadd kezdjen a másodikkal, és üdvözöljem a Szerbtemplom Galériát, hogy teret adott a falai között e jeles grafikus tárlatának. A kiállítási tér ezekkel a nagyszerű művekkel azt mondja nekem, és remélhetőleg az egybegyűlteknek is, hogy van remény, még ha a jelenben a kívánatosnál kevesebb reflektorfény is esik a művészetre. „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim”— ahogy Kosztolányi Dezső fogalmazott nagy Széchenyi-esszéjében, a Lenni vagy nem lenni címűben.
A kiállítás nézői látni fogják, hogy a vonalak jelentékeny művészének alkotásai kerülnek a szemük elé.
Erről szeretnék néhány mondatot szólni.
A grafikus, a rajzoló munkái fekete kompozíciók fehér felületen. Csak a fekete van meg a fehér. Mindig fekete és fehér. A fekete hordozza a jelentést a nem lehatárolt fehéren. A művek kiskompozíciók, melyek néha (többnyire) szétfeszítik a fehéret: jelek, történetek, grafikusi kézzel és tollal elbeszélt történetek, irodalmi kivetülések, Kafka-megjelenések. (Kafkából mi? Mindannyiunk Kafkájából mi az övé? Eszembe jutnak Tandori szavai: „Kafka mindenkié”.) A fehéren egymásba gabalyodó mesebeli szörnyek, rémmesék, torz állatok, torz emberi idomok, emberi fejek, állatok tekintete. Súlyuk ólommal telepedik a nézőre. A képeknek nincs kerete, méretük talán írógéppapírnyi, vagy alig valamivel nagyobb. A papír mindig fehér. A toll, a ceruza mindig feketén fog. A feketétől (a fehértől) nem lehet szabadulni.
Fábián fehér alapra fekete, sűrű kötésű vonalakkal rajzol, ritkán satíroz is. A fehér szín keménységébe beleszúrt fekete vonalak tűszúrásként hatnak. A nézőre fokozódó nyomás nehezedik: a képeken a fájdalom folyamatosan jelenlétét érzékelni. A másik szembetűnő jellegzetessége — és ez válik a rajzok döntő vonásává –, hogy mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg a munkáin. Ezért a torz figurák sokasága, ezért a riadtság, a szorongás, a szorongatottság légköre. A képeket ismeretlen félelem béklyózza. Ha a szemlélődéstől eljutunk a látomás e pillanatáig, a rajzokból hirtelen valami egzisztenciális meggyötörtség tör föl előttünk; olyasféle meggyötörtség, amilyent a lírikus Fábián István a költészet nyelvén is többször, többféleképpen is megfogalmazott. Egy példa:
„Kánya zuhan a télben.
Gallyak fekete-fehérben.
Rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.”
Itt saját vonzalmaimra ismerek a fekete és a fehér iránt, hajszálra megfelelnek az övéivel, vagy legalábbis igen közel esnek hozzá, ahogyan a fehérre betör a fekete, a krétafehér rajzlapra a fekete filc hegye.
fekete, fekete, fekete, vonalak, fekete vonalak, vonalak hullámtörése, hideg sugarak, karok, szárnyak, nyilak kalligráfiája vonalak elnyúló gerezdje szörnyek idétlen váza fekete, fekete, fekete
fehér, fehér, fehér gyűrűk belseje, a papír feledékenysége, a szemek fehérsége, a kréta fehére, folyami kavicsok, Napszilánk fénye, láthatatlan huzalok, mindenütt fehér, fehér
fekete, fekete, fekete lovak, kutyák lázongó serege, elálló fülek, összenőtt fejek panasza, vágyak lappangása, kínok harapása, mindenütt fekete, fekete, fekete
E kiállítás közönsége a rajzokat látva talán osztja a nézetemet, hogy a rajzolás nagy szenvedélye Fábián Istvánnak. A rajzolást olyannyira szeretettel éli meg, olyannyi önfeledtséggel, hogy a benne munkáló szenvedélyt ahhoz hasonlítanám, mint amikor a világra csodálkozó kisgyermek az első vonalait hozza a papírra, vagy az első vízfestményeit készíti el. És ahogyan arra rácsodálkozik, mindannyiunk közös emléke.
Jó lenne minél többet megtudni a művész alkotásai folyamatáról.
Mivel rajzol? Irónnal – kaptam is egyet tőle ajándékként.
Mikor vette először a kezébe a ceruzát, az iront, a golyóstollat, a filcet, hogy ösztönösen tudta, érezte, érzékelte, hogy abból a szívéhez közeli műalkotás születik. Ezt lehet-e egyáltalán tudni?
Hányféle vázlat előzi meg a kész művet?
Szívesen tudnék meg erről többet, de vajon mi lehetne beszédesebb a grafikáknál, a rajzoknál?
Hiszen a mű a művész kézjegye, szellemi-lelki lenyomata.
A vonalakat az alkotó kéz húzza, és a néző szeme egyesíti, alakítja képpé, a saját tapasztalatainak a segítségével is, élménnyé, továbbírható gondolattá. A vonalak összetartanak vagy szétválnak, szétválnak és összetartanak, összegubancolódnak, új lehetőséget keresnek a maguk számára. Képeket hoznak létre; a vonalak képekben fejezik ki magukat, létrehozzák az alkotó univerzumát.
Fábián István kezének, a rajzoló kezének a mozdulatai összetéveszthetetlenek más kezek munkáival. Ezek a rajzok elválaszthatatlanok egymástól, és nemcsak azért, mert a fekete és a fehér, és a fehér meg a fekete köti egymáshoz őket. Összeköti őket az egy kéz munkája.
Igen, mert Fábián István kiállításnak a címe Az írás, a rajz, a kéz.
Munkásságának alfája és ómegája, ars poetikája a Vonal.
Őt idézem:
„Állok egy puszta papírlap fehérén
egyetlen rajzolt függőleges.
Egy vízszintes tusvonalnak végén
tollal írt szavak, pröckölő furcsa rajzok:
van a történet, és vagyok még én.
Minden karcolt vonalam végleges.”
Fábián István eredeti rajzoló, egyéni látásmóddal fölvértezett költő.
„Egy angyal kísérlete voltam”, írta megható módon, mintegy az ember és művész önarcképeként.
Hogy merre és hogyan építette a saját útját Fábián István, azt ez a kiállítás megmutatja.
Kövessük a rajzolót, a grafikust.
E néhány töredékes gondolat után most legyen a főszerep a képeké.
Fábián Istvántól látni tanulunk.
A kiállítást megnyitom.