„Száz világ elmúlt, mióta Dionüszosz megjelent Hellaszban. Csak sejtéseink lehetnek arról, hogy amikor jóval később megnyílt előtte az Olümposz, és a földi isten elfoglalta méltó helyét égi társai közt a hegyen, hogyan gondoltak rá a görögök, mit éreztek, ha valaki kimondta az öröm istenének nevét. Most arról akarok beszélni, hogy mit jelent nekünk ma. Hogy mit jelent nekem.”

„Ebben persze Nietzsche a főbűnös. Elmúlt világokon átlátva ő talált rá Dionüszosz Apollónjára és Apollón Dionüszoszára, az istenpárra, akik a művészet, a tragédia szellemében együtt élnek. Nem úgy, ahogy Nietzschét félreértve sokan hitték. (És nem úgy, ahogy a két istennel kapcsolatban – későbbi beismerése szerint – Nietzsche korábban hitte, félreértve önmagát.) Nem két ellentétes elv vezéralakjairól van szó, akik harcolnak egymás ellen a műalkotásban. Mert a világ nem ellentétes erők küzdelméből oldódik ki, hanem sokrétűen egységes mező, ahol Apollón és Dionüszosz nem a dichotomikus világ székrekedésesen erőlködő, azt dialektikus egységbe nyögő menedzserei, akiknek egymás ellen feszülő nem-jei végül egy mozaik-igenné állnak össze, hanem a létezés gyönyörének és borzalmának szédületes, szétválaszthatatlan igenjét többfelől megközelítő alakjai. Ezt az isteni ős-igent a ráció, a logika, a dialektika, a metafizika sohasem értette. Nietzsche szerint Hegel filozófiájából az ellentmondás absztrakt tétele rikácsol, az akció helyébe reakció lép, amely nem más, mint a rabszolga tette. A csőcselékre jellemző ressentiment, bosszúszomj, neheztelés soha nem érthet meg semmi eredendőt, mert velejéig reaktív. A kereszténység, a metafizika, és minden olyan hit, amely kétpólusúnak látja a világot, mély nehezteléssel van az evilággal szemben, amelyben élni, tapasztalni, gondolkodni kényszerülünk mi, szerencsétlen emberbogarak. A tragédiát – és szülőatyját, Dionüszoszt – a rabszolga sosem fogja megérteni.”

„Nietzsche azt mondja, hogy Hegel filozófiájából, az ellentmondás absztrakt tételéből, az akció helyébe lépő reakcióból, a csőcselékre jellemző bosszúszomjból minduntalan kihallani a rabszolgát. Rabszolga az, aki önnön jelenvalóját sohasem képes mindenféle fenntartástól mentesen affirmálni, elfogadni, igenelni, átélni, belakni, és akinek akciói ezért puszta reakciók. A rabszolga nem értheti a tragédiát, amely nem más, mint ennek az affirmatív erőnek a felragyogása. A rabszolga világa a taraxisz, a lelki belegabalyodottság világa. Az úr létmódja: ataraxia.
Ennek az ősegységnek a jele, hogy aki a nézőtéren ülve átéli a tragédiát, az sírva fakad, miközben úgy érzi, boldog. Nincs az a dialektikus, aki ezt az élményt szétválaszthatná fogalmi vegykonyhájában. Kantra rímelve talán az affirmáció eredeti egységének nevezhetnénk, de ez bénán hangzik.”