…a rajzban számára csak a fekete és a fehér van. Egyértelmű a választása: ezekkel a színekkel határozza
meg a világ eseményeit maga körül. Olykor még a versek gyorsított leírásai is „fekete-fehéren” zárják a költői gondolatokat. Lakonikus beszéd, törtség, elhallgatás, már-már eszköztelenség. A képeken kiterjesztett szárnyak, foszló gyökérzetek, szörnyek ábrázolódnak, torzszülöttek, szétesett figurák. Az utóbbiak még groteszk elrajzoltságukban is azok, szétesettek. Fölbukkan a megszaggatott katonai uniformis mint családi (és históriai) ereklye. „Minden veszteség”, idézhetném Mándy Ivánt. A rajzok depressziók termékei is: egyik helyen egy föld alatti veremre meredő óriásszem látható. Máshol levegőbe (levegőégbe?) kapaszkodó (karmoló?) karok, alattuk ismét csak szemek, a szemek. Fábián fehér alapra fekete, sűrű kötésű vonalakkal rajzol, ritkán satíroz is. A fehér szín keménységébe beleszúrt fekete vonalak tűszúrásként hatnak. A nézőre fokozódó nyomás nehezedik: a képeken a fájdalom folyamatos jelenlétét érzékelni. A másik szembetűnő jellegzetessége – és ez válik a rajzok döntő vonásává –, hogy mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg a munkáin
M. V. L.
Kapcsolódó anyagok:
Fábián István – Mohai V. Lajos
Kettős:pont.
Fellapoz az idő. És ellapoz. Ha van szerencse, az elpörgő íveken szavak, mondatok állnak, miket nem írtam sosem, nem mondtam sosem, másvalaki szövege az, mégis ismerős, ahogy a kert örökké tavasz elé fordítja arcát, szövete napfénynyel telítődik, a diólevelet pödrő ősz és a takaró tél kussol. Palimpszeszt, ezerszer megszüntetett, évszázadokon át mindig és mindig újraírt. Telik a világ földdel, homokkal, sárral, mintha az elmúlt ezer éveket temetné, bár csak az üresség a teljes.
Napok telnek ébredéssel, mézes-vajaskenyérrel, boldog zenékkel, bár csak a csend a teljes. Közelít a mindig eljövő – óriási árral. Ahogyan jár apály és dagály a jövő-menő Holddal. Az ember Holdszélre, Holdvitorlákra bízza a tengert,
bámész Robinzon, a tengerre bízza az üzenetet. Palackot, papírcsónakot, bármit. Azután
vár. A nagyvilág tele van elkapkodott vagy épp elkésett szándékok suttogásával, lélegzetével: közeli-távoli utcákon is hallani a tenger morgását.
Később az üzenő – nappalok és éjszakák múltán – sötét hajnalon papucsban, fürdőköpenyben,
hajába pergő vakolattal lebotorkál a földszinti levelesládához. Vagy a patakhoz térdel. Vagy térdig
gázol a nap elé forduló óceánba. És halk, ám határozott hangon mondja: Uram, a postámért jöttem!
F. I.
2020
Könyvpont
ISBN 978-615-5436-29-1
72 oldal
kartonált
irodalom, grafika, művészet