Új kötetében színészportréiból nyújt át egy csokornyit a szerző – a magyar színház emblematikus alkotóiról, Haumann Pétertől Törőcsik Mariig, Keresztes Tamástól Pálffy Tiborig. Kritikái, esszéi főként a kétezer-tízes évek előadásairól tudósítanak, magyarországi és határon túli műhelyekről, Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig. A válogatás nem kínál átfogó összegzést, csak szubjektív krónikákat. Egy néző impresszióit, aki sokféle érzéki-intellektuális élményt szeretne megosztani olvasóival.

„És Gyenes Judith monológjából szárba szökkent, testet öltött, felröppent a forradalom kék madara; ha lehet ilyet mondani, a forradalom lelke; hogy mondja, csak egyre mondja, amit valakinek muszáj elmondani, továbbmondani, hogy az utánunk jövők is megismerhessék az igaz történeteket, az igaz történeteinket.”

„És akkor tán illendő megcéloznom a színireferensi módit is, még mielőtt valaki az orromra koppint, hogy hékám, ez itten nem kritika, hanem valami szubjektív izé, tessék már rendesen elmondani, hogy hol, merre, hány méter és meddig.”